A Himnusz zenéje

"A himnusz megzenésítésére -ben pályázatot írt ki András zeneszerző, színigazgató. Én nem pályáztam. Hanem egyszer az történt, hogy megfogott az utcán, a lakása előtt .
- Írtál-e ? - kérdezte.
- Nem. Nem is írok. Holnap már különben is lejár a .
- Nem érted, hogy ez a nem a nyomorult aranyakról szól, hanem az örökkévalóságnak? - háborgott . - Amelyik dalt megjutalmazzák, azt meg is szentelik. És az lesz a dalok dala, az örökkévaló, a halhatatlan a szerzőjével együtt.
Ezt mondva betuszkolt engem a lakásába, a mellékszobába, ahol egy kopott sárgállott. Odatett egy ív , melléje a .
- Csináld rögtön! - parancsolt rám.
- De bátyám, hova gondol! Nem szivarsodrás ez, hogy csak úgy rögtön!
- Meg kell csinálnod!
- Nem lehet. Késő már! - tiltakoztam.
Felelet helyett kifordult az ajtón, s ráfordította a . Hallottam, hogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No, kutyateremtette, szépen vagyunk!
Csend volt. Ültem és gondolkoztam, hát hogy is kellene azt a megcsinálni. Elém tettem a . Olvastam. Megint gondolkoztam. Amint így magamban elgondolkodtam, eszembe jutott az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta, hogy amikor valami szent komponálok, mindig a szava jusson először eszembe. És ott, a szoba csendességében megzendültek az én fülemben a pozsonyi .
Egy óra sem telt belé, megvolt a úgy, ahogy ma ismeri. Akkorára már visszajött is. Eljátszottam neki. Szépnek mondotta. Hazamentem, leírtam . Másnap benyújtottam a pályázatra.
Elérkezett a döntés napja. A ünnepi díszben állt. Nem választott pályabírák döntöttek, hanem maga a . Elkezdtük. A figyelemmel hallgatta ezt is, azt is. De nem melegedett.
Végre az én került a sor. Az arcok megeredtek. A szemek megteltek . És alighogy az utolsó sor elhangzott, a és orkánja rázta meg a színházat. Az enyém lett a ."
(Gárdonyi Géza nyomán)

/Forrás: Földvári Erika: Olvasókönyv 4. - Mozaik Kiadó, 2013. - 148. oldal/